Pintér Dia
(Budapest, 1989 - )
Az eltörölhetetlen emlék kulcsfogalom Pintér Dia műveiben. Emlékek cserepei, képtöredékek, térdarabok jelennek meg rajtuk, közvetlenül nem leképezhető, direkt módon nem dekódolható formában. A festészetben persze mindig leképezés zajlik – ám ebben az esetben nem matematikai, inkább többdimenziós. A motívumok felidéző képessége mellett szerepet kap a színek érzelmi ereje vagy a formai egységek rendszere, a bonyolult térrendszerek létrehozásának módja, a szókapcsolatokból, asszociatív mintázatokból kiinduló munkamódszer. A leképezés formai alapeleme a csík, a papírszalag. Szalagok zuhognak a képeken, és mint az eső, körberajzolnak egy-egy formát vagy tócsába gyűlnek, hogy tükörként verjék vissza a motívumokat.
Pintér Dia átjárót keres egy elmúlt érzékeléshez. Nem egyetlen módszert keres, nincs varázsmozdulat, amellyel ez az átjárás megteremthető: mintha csukott szemmel próbálná letapogatni az irányt. Nincs módszer a festmény elkészítésére, a festő kimenekül az előre láthatóból, a kiszámíthatóból – egy olyan világban, ahol minden megmondhatónak és feldolgozhatónak tűnik.
Nem adja át magát az érzelmi festészetnek: munkáit semmiképpen nem nevezhetjük lírainak. Képein a festő lépéseit követheti le a néző, rendezőelveket keresve, struktúrákra bukkanva, újra elvetve. Mintha képes lenne egy lebegő állapotot létrehozni, és elfogni a tekintetet a belső térben. Ez a tér már egyáltalán nem otthonos, valójában minden emlék kiköltözött belőle. A néző sem léphet át rajta keresztül a múltba; nosztalgiája feltámad, majd szétfoszlik.
MÉLYI JÓZSEF
